Vissza kell menni az alapokig

Devizahiteles ügyek: vissza kell menni az alapokig

A devizahiteles ügyekben az elmúlt évek egyik legnagyobb problémája az volt, hogy a vita fókusza fokozatosan elcsúszott. A közbeszédben, a bírósági érvelésekben és sokszor még az ügyvédi gondolkodásban is az lett a központi kérdés, hogy az adós kapott-e megfelelő tájékoztatást az árfolyamkockázatról.

Ez fontos kérdés lehet, de nem az első kérdés.

Mielőtt arról vitatkoznánk, hogy az adós megértette-e a CHF/HUF árfolyamváltozás kockázatát, előbb azt kell tisztázni, hogy egyáltalán milyen szerződés jött létre a felek között.

Az első kérdés: mit írtak alá a felek?

A devizahiteles ügyekben nem lehet abból kiindulni, hogy „biztosan kölcsönszerződés volt”, csak azért, mert a bank később kölcsöntartozásként kezelte az ügyletet.

Először azt kell megvizsgálni:

• írtak-e alá a felek szerződést;
• az okirat pontosan minek nevezi a szerződést;
• hitelszerződésről vagy kölcsönszerződésről van-e szó;
• az okirat tartalma megfelel-e annak a szerződéstípusnak, amelyre a bank később hivatkozik;
• létrejött-e külön kölcsönjogviszony a folyósításkor;
• és a bank ezt számvitelileg, bizonylatilag, könyvelésileg hogyan kezelte.

Ez azért lényeges, mert a régi Ptk. alapján a hitelszerződés és a kölcsönszerződés nem ugyanaz.

A hitelszerződés keretjellegű jogviszony: a pénzintézet arra vállal kötelezettséget, hogy meghatározott hitelkeretet tart az ügyfél rendelkezésére. A kölcsönszerződés ezzel szemben már a tényleges pénzátadás, a rendelkezésre bocsátás jogviszonya.

Vagyis nem elég azt mondani, hogy volt egy „devizahitel”. Azt kell megkérdezni:

volt-e tényleges kölcsönszerződés, és mikor jött létre?

Ha hitelszerződés volt, a folyósításkor létre kellett jönnie a kölcsönnek

Ez az egyik legfontosabb pont.

Ha a felek eredetileg hitelszerződést kötöttek, akkor önmagában a hitelszerződés még nem azonos a tényleges kölcsönnel. A folyósításkor a pénzintézetnek létre kellett hoznia a kölcsönjogviszonyt, mert ez volt a törvényi és számviteli rend szerinti következő lépés.

A kérdés tehát nem az, hogy a bank később mit állított.

A kérdés ez:

a folyósításkor a pénzintézet létrehozta-e, dokumentálta-e és könyveiben szabályszerűen nyilvántartásba vette-e a kölcsönszerződést?

Ha ezt nem lehet kimutatni, akkor az egész későbbi érvelés bizonytalan alapra kerül.

Mert ha nincs szabályosan létrejött és nyilvántartott kölcsön, akkor minek az árfolyamkockázatáról beszélünk?

A számviteli alapréteg nem kerülhető meg

A devizahiteles perekben gyakran úgy beszélnek az árfolyamkockázatról, mintha az mindent megmagyarázna. A bírói logika sokszor leegyszerűsödik erre:

„A tartozás CHF-ben volt nyilvántartva, az adós forintban kapta a jövedelmét, ezért viseli az árfolyamkockázatot.”

Ez azonban csak látszólagos magyarázat.

A valódi kérdés az, hogy a bank könyveiben mi történt.

Ha volt kölcsön, akkor annak volt rendelkezésre bocsátási időpontja, bekerülési értéke, bizonylati alapja és kötelező forintnyilvántartása. Teljesen mindegy, hogy a szerződésben CHF, japán jen, euró vagy bármilyen más elszámolási egység szerepelt: a magyar számviteli rendben a pénzintézetnek forintban is nyilván kellett tartania a követelést.

Ezért nem lehet átugrani azt a kérdést, hogy:

a bank milyen forintértéken vette nyilvántartásba a követelést, és a későbbi követelt összeg ebből hogyan vezethető le?

Ha a bank azt állítja, hogy kölcsönkövetelése van, akkor mutassa ki:

• mennyi volt a ténylegesen rendelkezésre bocsátott összeg;
• milyen napon történt a folyósítás;
• milyen forintértéken került a követelés nyilvántartásba;
• mi volt a tőke;
• mi volt a kamat;
• mi volt a költség;
• mi volt az árfolyamkülönbözet;
• és ezek hogyan jelentek meg az elszámolásban.

E nélkül az „árfolyamkockázat” nem bizonyítás, hanem a bizonyítandó kérdés elfedése.

A tájékoztatási vita csak a második szint

Természetesen lehet jelentősége annak, hogy a fogyasztó kapott-e világos, érthető és teljes körű tájékoztatást az árfolyamváltozás következményeiről. De ez csak akkor értelmezhető, ha előtte tisztáztuk az alapügyletet.

Először azt kell megválaszolni:

1. Volt-e aláírt szerződés?
2. Az hitelszerződés vagy kölcsönszerződés volt?
3. Ha hitelszerződés volt, a folyósításkor létrejött-e a kölcsönszerződés?
4. A bank szabályszerűen nyilvántartásba vette-e a kölcsönt?
5. A követelt tőkeösszeg levezethető-e a ténylegesen rendelkezésre bocsátott összegből?
6. Az árfolyamváltozásból eredő többlet milyen jogcímen jelent meg?

Csak ezek után lehet értelmesen beszélni arról, hogy az adós milyen kockázatról kapott tájékoztatást.

Ha ugyanis maga a követelés jogcíme, összege és számviteli alapja nincs tisztázva, akkor a tájékoztatási vita félrevezetővé válik.

A nagy csúsztatás: az árfolyamkockázat mindent elfed

A devizahiteles ügyek egyik alapvető csapdája, hogy a rendszer az adósokat, ügyvédeket és bíróságokat is rávezette egy előre kijelölt gondolati pályára.

Ez a pálya így néz ki:

„Devizaalapú szerződés volt, tehát árfolyamkockázat volt. Ha az adós erről tájékoztatást kapott, akkor fizetnie kell.”

Csakhogy ez kihagyja az alapvető kérdéseket.

Nem az a kiindulópont, hogy volt árfolyamkockázat.

A kiindulópont ez:

volt-e szabályosan létrejött, bizonyított és könyvelt kölcsönkövetelés?

Mert ha volt, akkor annak elszámolását lehet vizsgálni.

Ha nem volt, akkor az árfolyamkockázati érvelés a levegőben lóg.

Egy nem igazolt kölcsönnek nincs árfolyamkockázata. Egy nem bizonyított követelésnek nincs végrehajtható tőkéje. Egy számvitelileg nem levezetett tartozásból nem lehet pusztán bírói szófordulattal jogszerű végrehajtási követelést előállítani.

Miért nem látta ezt sok ember?

Azért, mert a félretájékoztatott emberi gondolkodás a legegyszerűbb magyarázatot fogadja be.

A „CHF-ben volt nyilvántartva, ezért nőtt a tartozás” egyszerű mondat.

A „mutassa ki a bank a folyósításkori forintértéket, a kölcsön létrejöttét, a könyvviteli nyilvántartást, a tőke és járulékok elkülönítését, valamint a végrehajtási összeg számviteli levezetését” már szakmai kérdés.

Pedig éppen ez lenne a lényeg.

Az adós azért fordul ügyvédhez, bírósághoz, szakértőhöz, mert laikusként nem várható el tőle, hogy a hitel, kölcsön, számviteli nyilvántartás, árfolyamkülönbözet, tőkésítés és végrehajtási záradék összefüggéseit felismerje.

De a szakemberektől ez elvárható lenne.

Az ügyvédi munka valódi értéke

Egy ügyvéd joggal mondhatja, hogy a munkája nem abból áll, hogy „firkant néhány sort egy papírra”. Az ügyvédi munka mögött évek tanulása, szakvizsga, iroda, felelősség, határidők, rendszerek, iratok, ügyfélkockázatok és komoly szakmai felelősség áll.

Ez igaz.

De a devizahiteles ügyek éppen azt mutatták meg, hogy a jogi munka értékét nem az iroda, az öltöny, az ügyvédtáska vagy a diploma önmagában igazolja.

Hanem az, hogy az ügyvéd képes-e meglátni az ügy valódi szerkezetét.

A jó ügyvéd nem egyszerűen ismétli a bírói narratívát. Nem áll meg ott, hogy „az árfolyamkockázat az adóst terheli”. Hanem visszamegy az alapokhoz, és megkérdezi:

mit írtak alá a felek, milyen szerződés jött létre, mikor keletkezett a kölcsön, hogyan könyvelték, és miből lett a követelt összeg?

Ez az a szakmai mélység, amit a laikus nem tud pótolni.

A végrehajtási záradékok különösen érzékeny pontok

A végrehajtási ügyekben különösen fontos ez a kérdés.

Ha egy végrehajtási záradék olyan tőkeösszeget tartalmaz, amely magasabb, mint a ténylegesen rendelkezésre bocsátott kölcsönösszeg, akkor nem elég azt mondani, hogy „az árfolyamkockázat miatt nőtt”.

Meg kell mutatni:

• milyen tőkeösszegről beszélünk;
• milyen jogcímen nőtt;
• tőke vagy járulék lett-e belőle;
• lehetett-e tőkésíteni;
• a közokirat tartalmazza-e az ehhez szükséges adatokat;
• és a közjegyző a záradék kiállításakor ezt ellenőrizhette-e.

Ha a követelés összege csak banki belső nyilvántartásból, utólagos táblázatból vagy ellenőrizhetetlen elszámolásból vezethető le, akkor felmerül a kérdés, hogy a közvetlen végrehajtás feltételei valóban fennálltak-e.

Vissza az alapokhoz

A devizahiteles ügyekben ezért nem szabad tovább elfogadni a felszíni magyarázatokat.

Nem elég az árfolyamkockázatról beszélni.

Nem elég a tájékoztatási klauzulákat idézni.

Nem elég azt mondani, hogy „a kirovó pénznem CHF volt”.

Vissza kell menni az alapokig.

A valódi kérdések ezek:

Mit írtak alá a felek?

Hitel volt vagy kölcsön?

Ha hitel volt, a folyósításkor létrejött-e a kölcsönszerződés?

A pénzintézet teljesítette-e a törvényi kötelezettségét, és szabályosan létrehozta-e, dokumentálta-e, könyvelte-e a kölcsönt?

A követelt összeg levezethető-e a ténylegesen rendelkezésre bocsátott összegből?

A végrehajtásban szereplő tőke valóban tőke-e, vagy árfolyamkülönbözet, kamat, költség, járulék vagy utólagos elszámolási konstrukció?

Amíg ezekre nincs világos válasz, addig az árfolyamkockázati vita csak mellékszál.

A tájékoztatási kérdés nem pótolja a követelés számviteli és okirati bizonyítását.

Ezért a devizahiteles ügyek egyik legfontosabb mondata ma ez lehet:

Ne az árfolyamkockázatot magyarázzák. Előbb mutassák ki a kölcsönt.